Renszeresen felbukkan ez a pedagógiai kérdés, mi a hasznosabb, rengeteg ismeretet tudni (tanítani), vagy magát a problémát, összefüggéseket felismerni és arra önálóan megoldást keresni. Ma, beszélgetve egy régi diákommal és elolvasva a Reakció hasonló problémán merengő posztját, természetesen a teljesség igénye nélkül összeszedem a (nem csak digitális vonatkozású) gondolataimat.

A probléma - még ha annak is látszik- nem triviális.

Mondhatnánk, hogy az önálló problémamegoldás fejlesztése az ideális megoldás, mert ezzel egy univerzális képesség alakul ki, ami gyakorlatiklag minden feladat megoldását lehetővé teszi. Az igazi kérdés nem a fealadat megoldásának képessége, hanem annak hatékonysága, hatásfoka, erőforrásigénye. Ezt figyelembe véve a lexikális, vagy gyakorlás útján szerzett "kész" tudás is gyakorta versenyképes.

Vegyünk egy példát:

Gépírás. Gépelni mindenki tud, aki ismeri a betűket, a kérdés a hatékonyság. Azok a harmincasok és a felettiek, akik felnőtt fejjel ültek le a számítógép elé és nem tanultak gépírni általában a 2 újjal gépelés és nyolc újjal a betűk keresgetése módszert alkalmazzák. Ez némi gyakorlat után 6:4 arányra javítható. A digitális bennszülött fiatalok, ezt a feladatot, -bár többségük a gépelést nem szervezett formában tanulta- remekül megoldják, jóval nagyobb hatékonysággal és kevesebb hibával.

Vegyünk egy másik példát.

Fejben számolás. Ugyanezt a két csoportot összehasonlítva a digitális bevándorló idősebbek még tanultak szorzótáblát, sokáig a matematikai műveleteket papíron, vagy fejben végezték. A bennszülött fiatalok környezetében, viszont a legtöbb esetben van egy eszköz amivel a szükséges számítást el tudják végezni. Ha épp nincs akkor egy bevásárlókosár értékének a megbecslése is komoly gondokat jelenthet.

A pedagógia klasszikus álláspontja szerint a két módszer kb. fele-fele arányban alkalmazandó. Azon, hogy mit és mikor kell tanítani, már megoszlanak a vélemények. Még ha valamiféle konszenzus ki is alakulna a kérdésben, ezt keresztülhúzza a tudásigények folyamatos változása.

Napjainkban, talán ez jelenti a pedagógia egyik legnagyobb kihívását. A lassan változó módszerek (és oktatók) mennyire tudnak lépést tartani az átalakuló hallgatói közeggel és a változó tudásigénnyel. A probléma itt több szálra bomlik.

1. A tanár és a diák eltérő univerzuma. A tanár, aki évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt szerezte a diplomáját, -élethoszig tartó tanulás ide, vagy oda- egészen más képet alkot az oktatandó anyagról mint a tanítványa. Más súlypontokat talál, a megszokott módszerekkel rutinosan, az újabbakkal csetlő botló módon próbálja átadni azt, ami és ahogy a fejében van. A diákok, mivel jelentősen más környezetven nőttek fel mint tanáraik, ugyanazokról a dolgokról más struktúrákat alkotnak. Sokszor meg sem értik az oktató gondolatmanatét. Akár egy évtizednyi életkoreltérés már generálhat ilyen, a gondolatmenetben és a kommunikációban megjelenő problémákat.

2. A reneszánsz ember halála. A diákok többsége ma már másképp tanul. Sokszor nem igény számukra álátni az összefüggések rendszerét, elég csak az adott feladatra kielégítő megoldást találni, ha lehet a legkisebb erőfeszítéssel. Erőforrásra optimalizálnak (minimalizálnak) A stratégiát elítélhetjük, de van létjogosultsága. Mivel sok a megoldandó probléma, nem lehet elszöszölni egy-egy feladat összefüggéseivel. A kvázi lexikális tudásoknak itt az új terepe, egy probléma - egy (megtanult) megoldási módszer. Bár ez a hozzáállás elfedi az összefüggések rendszerét, az idő mint erőforrás felhasználását tekintve igen hatékony. Nem véletlen, hogy a vállalati belső képzések és tréningek leginkább erre a hozzáállásra építenek.

3. A tudás értékének eróziója. Régebben az ismeretek megújulása lassabb volt, érényességük hosszabb ideig tartott. Ekkor érdemes volt az oktatásan a lexikális tudás átadásának módszerével stabil alapot építeni, még ha ez az építkezés lassú is volt. Megérte. Manapság ugyanez a módszer kevésbé tűnik hatékonynak. Profi szinten megtanítani pl. egy programnyelvet közép- vagy felsőoktatási képzésben lehetséges, de értelmetlen vállalkozás. Mire az alkalmazásra kerülne a sor, már a tanult ismeretek elavulttá válnak, egyedül talán a paradigmák és az alapstruktúrák lesznek újrahasznosíthatók. 

4. A műveltség társadalmi értékének átalakulása. A nagytudású, művelt ember ethosza lassan feledésbe merül. A műveltség jelentette korábban a lehetőséget a világban való sikeres eligazodáshoz. Műveltnek lenni jó és hasznos dolog volt, mindemellett társadalmi státuszt is jelentett, ha valaki nem bicskával ette a vattacukrot. Mára ez egyfajta a sznobság és a művészség meg nem értett bugyraiba száműzött attitűddé vált. Ami a mai, mainstream elismertséget jelenti, az leginkább a személyes kapcsolati háló mértékével és értékével jellemezhető. Minél több és értékesebb kapcsolattal bírunk annál sikereseb és elismertebb tagjai lehetünk a társadalomnak. A sikeresség tehát, nem lexikális tudáshoz, hanem egyetlen kompetenciánkkhoz, a kapcsolatépítési képességünkhöz kötött.

5. Az IKT és az orosztanár-effektus. A később születettek kedvéért: anno, amikor az orosz nyelv oktatása kötelezővé vált hazánkban krónikus orosztanárhiány lépett fel. Ezt az akkori oktatáspolitika úgy enyhítette, hogy gyorstalpaló tanfolyamokon kezdték képezni az orosz nyelvtanárokat. A rossz nyelvek szerint ezek az oktatók csak néhány leckével jártak előbbre, mint a tanulóik. Az effektus megismétlődni látszik. Az IKT fejlődésével és az ezzel kapcsolatos tudásigények megjelenésével egyre gyorsabban kell oktatási anyagokat kidolgozni, az oktatókat kiképezni. Ezek az oktatók sokszor digitális bevándolrlók, ehhez párosul az a hiányosság, hogy az oktatott anyagban nem tudtak elmélyülni. Így, ha még fel is merülne az összefüggések feltárásának igénye ez gyekorlati szempontból nem megvalósítható, marad a feladat szűken vett megoldása.

6. A kényelem hálója. Az információ társadalomban egyre inkább kölönféle hálózatok elemévé válik az egyén. Sikerét, problémamegoldásait az ezekben a hálózatokban betöltött hely és a hálózatokban történő eligazodás, a használat képessége határozza meg. Nem érzi tehát szükségét annak, hogy a hálózatokban meglévő tudást magának megszerezze, archiválja, újrateremtse, megelékszik azzal a tudattal, hogy szükség esetén rendelkezésére áll. Monhatja, minek tudni fejből az Anyám tyúkját, ha kell valamikor beírom a google-ba, vagy valaki elküldi sms-ben. A hozzáállás jogos és takarékosan bánik az erőforrásokkal. Némi veszélyt mindazonáltal hordoz. Egyrészt hamvába hull, ha a hálózatok nem állnak rendelkezésre, másrészt a nem birtokolt tudáshoz nehéz hozzátenni, arra építeni. A kényelem hálójában pihenve csak azt kell tudnunk, miért hova nyúljunk, de semmi sem a miénk igazán.

A lista- mint általában- most sem teljes. A digitális bevándorlók és benszülöttek párbeszéde még messze nem lezárt történet, Csak most kezdődik.